Érzések hete

Természetesen nem Samu vetette fel a témát – bár bízom bennem, hogy egyszer valami távoli jövőben, mondjuk edzésről hazafelé elmeséli, hogy éppen haragszik valakire, és nehezen tudja kezelni ezt a kellemetlen érzést….Na, de erre még várni kell! Addig is, úgy gondoltam, hogy ideje erről kicsit beszélnünk, mert szemmel láthatóan időről-időre elöntik a kicsi szívét és azon keresztül a testét az érzések, amin még nem minidg sikerül úrrá lennie. Elönti a harag, az én-akarom, a sértődés, vagy éppen a feneketlen öröm és lelkesedés. Pont az érzelmek nagysága volt az, ami miatt foglalkozni akartam a témával. Valahogy segíteni szerettem volna neki, hogy beazonítsa az érzéseket és megértse mi is történik ilyenkor. Így aztán óvatosan, de megpróbálkoztunk az érzelmek hetével.

Okozott némi fejtörést, hogy hogyan is modjam úgy, hogy megértse és élvezze is, ezért aztán csak egy játékot hoztam, amit többféleképpen is játszottunk. Születésnapjára kapott egy érzelmekkel foglalkozó társasjátékot – ez volt az alap. Bár maga a játék hat különböző érzelmet mutat be, mi most csak hármat vettünk elő: öröm, szomorúság és harag (a másik három az unalom, csodálkozás és a félelem). Úgy gondolom, hogy ezek a leggyakoribb érzések, amivel találkozik és elsőre ennyi éppen elég is lesz. A duplo-hoz hasonló elemekből embereket lehet összerakni, mindegyiket más-más arckifejezéssel. Először csak elővettük, összetettük-szétszedtük őket, majd elkezdtem mesélni – innen lett igazán érdekes a játék. Leültünk a tükör elé és magunk elé tettük az érzelem-embereket. Egyesével elmeséltem melyik mit jelent és én magam is leutánoztam a figurák arcát. Samunak nagyon bejött az utánozósdi, és meglepően hamar ő is belekezdett a grimaszolásba! Mosolyogtunk, legörbítettük a szánk szélét és összehúztuk a szemöldökünk – mindezt a tükörben is néztük, hát mondhatom nem unta meg öt perc alatt 🙂 Persze elkalandoztunk közben, egy sor más fintort is kipróbáltunk – lufit csináltunk, beszippantottuk az arcunk, nyelvet nyújtottunk és fütyültünk.

Később változtattunk a játék menetén – megkértem Samut, hogy keresse meg a boldog/szomorú/haragos arcot és mutassa meg, hogy milyen is az. Ez így persze már komolyabb kihívás volt, de Samu lelkesedése továbbra is megmaradt. Ezért pár nappal később újabb elemmel bővítettük az eddigi játékot – készítettem saját érzelem-képet. Előkerestem olyan fényképeket Samuról, ahol nagyon egyértelműen tükröződik az arcán a boldogság, a szomorúság és a harag. Kinyomtattam majd poháralátétekre ragasztottam (a tartósságát akartam megnövelni :)). Samu nagy lelkendezéssel fogadta önmagát – pont ez volt a cél. A képeken is hasonlóan elmolyoltunk, mint az érzelem-embereken, majd párokat alakítottunk ki, az érzelem-embereket párosítottuk a képekkel.

Közben előkerült egy ellentéteket bemutató mesekönyv is, az első oldalon a vidám-szomorú párral. Ez nekünk pont kapóra jött! Samut kértem, hogy hozza a figurákat és ő rögtön meg is találta a helyüket. Újból és újból rácsodálkozom, hogy ahogy változik a fókusz, úgy kerülnek új megvilágításba a régi játékok, és egyre többféleképpen tudjuk őket használni!

Izgalommal vártam a játék fogadtatását – vajon a két éves autó-mániás fiam miként fog erre reagálni, lesz e türelme arcokat vágni a tükörben vagy érzelem-embereket összerakni. És kétszer is meglepett, először, hogy volt kedve, nagyonis, másodszor, hogy a mindennapokban szinte azonnal használni kezdte az új tudását. 🙂 Ha haragos, akkor azonnal összehúzza a szemöldökét, pont úgy, ahogy a tükör előtt csináltuk és igyekszik nagyon csúnyán nézni. Bízom benne, hogy ez a játék segít neki az érzelmei beazonosításában és hamarosan új érzelmekkel folytatjuk!

Ha valaki több érzelemmel szeretne foglalkozni, itt nagyon jó képeket talál!

Samu tanul

Képes könyv házilag

Akkora sláger lett nálunk az egyik tematikus hétre készített családi fotóalbum, hogy nem múlik el nap, amikor ne néznénk végig… legalább tízszer. Rengeteg új szót tanultunk és gyakoroltunk be vele, így már azon gondolkodom, hogy elkészítem a második kiadást, amiben a különböző érzelmeket mutatja be egy-egy családtag. Nagyi örül, nagypapa szomorú, apa meglepődik, anya álmos… ilyen és ehhez hasonló alap érzelmekre gondolok. De rengeteg lehetőségünk van, gyakorolhatjuk vele a számokat, színeket, cselekvéseket. Lehet például készíteni könyvet az esti rutint bemutatására: vacsora, fürdés, fogmosás, pizsamahúzás, mese és alvás, akár egy nagyobb testvér főszereplésével is. Saját tapasztalatom szerint, minden más mesekönyvnél sikeresebb a saját családodat nézegetni!

Pont ezért összegyűjtöttem pár ötletet, hogy minden korosztály találjon kedvére valót.

babakönyv

Az első rögtön a legkisebbeknek, mert már ők is nagyon szeretik a puha textil könyveket. Ilyet én még itthon nem láttam ugyan, de a lényege, hogy egy baba-biztos könyv, aminek mindegyik oldalába be lehet csúsztatni egy-egy képet. Így aztán rághatják, nyálazhatják, de a képet nem érik el, nem tudják megrágni, megenni, de kedvükre nézhetik a közeli családtagokat és magukat.

laporelló vagy mesekönyv

A kisebb gyerekek még nem boldogulnak a vékony lapú könyvekkel, ezért nekik mindenképp vastag lapú megoldásra lenne szükségük. Választhatunk egy kevésbé sikeres mesekönyvet (keménykötésűt) az otthoni polcról és az oldalakra egyszerűen csak ragasszuk rá a saját fényképeinket! (részletes leírás  sok képpel ezen a blogon). Másik megoldás lehet, ha olyan fotólbumot választunk, amelyiknek minden lapja vastag, és arra ragasztjuk a képeket. Ezek általában forma albumok, virág vagy szív, de találhatunk sima négyzet vagy téglalap formájút is. Hobbi boltokban lehet rájuk találni.

fotóalbum

Azoknak, akik viszont már elboldogulnak a vékony lapokkal is készíthetünk hagyományos fotóalbumot. Itt aztán akkora a kínálat, hogy csak na, mindenféle formájú és méretű album közül választhatunk, és ha akarunk akkor ma már digitálisan is megrendelhetjük az albumot, és akkor nem kell a fényképnyomtatással, ragasztással “vesződni”.

Jó szórakozást! 🙂

Család hete

A múlt heti témánk, ami a polcon is megjelent a CSALÁD volt. Gondoltam, hogy hálás téma lesz, nem is tévedtem. 🙂

Nagyon kevés dolgot tettem ki: egy fotóalbum, két mesekönyv, és a rajztábla. A rajztábla még minidg nagy kedvenc, pont ezért került ki a polcra. De a többi játék teljesen kiütötte, nem is került elő egész héten. Az egyik mesekönyv, ahogy a címe (Amikor a kis állatok elfáradnak) is sugallja az alvó állatokról szól, látszólag nem éppen témába vágó darab. De mivel a képek többségén békésen szundikáló állatcsaládok vannak, ezért mégis rá esett a választásom. A másik könyv egy böngésző, ami egy család mindennapjait mutatja be, nemcsak otthon, de a játszótéren, orvosnál, piacon, ezért aztán tökéletes volt számunkra. Azonban a fotóalbum volt a fő atrakció, direkt erre az alkalomra készítettem. Minden családtag kapott egy külön oldalt, és igyekesztem olyan képeket is betenni róluk, ahol Samuval együtt vannak. Extraként pár szűk családi fotó és néhány nagyobb létszámú csoportkép is helyet kapott még. Samu teljesen odavolt. A borítóra az ő fényképét ragasztottam, már ez is nagyon tetszett neki, és na persze, hogy ez volt az első dolog, amit levett hétfőn reggel a polcról. Aztán, ahogy lapoztuk, egyre nagyobb mosollyal nézte a képeket és lelkesen mutogatta, ha kérdeztem, hogy hol van Nagyi vagy Apa. Fogalmam sincs, hogy hányszor néztük végig, de azóta is viszem magammal akárhová megyünk, mert még mindig örömmel nézegeti és mutogatja másoknak is. Abszolút kedvenc lett belőle. Ez a fényképalbum még arra is nagyon jó, hogy gyakoroljunk vele néhány tárgyfelismerést, mint a szemüveg, óra, pohár, kávé… Samu egyébként is szereti a böngészőket, és ez a könyv hasonlóképpen funkcionál nála. Minden, ami a képeken van érdekes.

Az állatos könyv, ami egyébként stabilan középmezőnyes versenyző, sajnos nem hozta a hozzá fűzött reményeket. Néhány felületes, egy-két perces lapozgatás után már le is cseréltük. Talán az állatos témánál újra elővesszük és hátha akkor más fényben szebben csillog majd.

A böngésző is régebbi darabb, és időről-időre előkerül, de meg kell mondanom, hogy a család kapcsán csak annyit használtuk, hogy megkerestük minden oldalon a kisbabát. A többi családtag egyáltalán nem hozta lázba, ellenben minden más igen. Szóval jó volt, de mégsem az igazi.

A fényképalbum ellenben megunhatatlannak bizonyult!

A múlt heti 2 darabos puzzle után, gondoltam, ne hagyjuk abba a gyakorlást és készítettem pár családi kirakót. Nagyon egyszerű az elkészítés, ketté kell vágni a képeket és vagy kartonra ragasztani vagy laminálni. Erre csak a tartósság miatt van szükség. Ha csak ezen a héten szeretnénk használni őket, akkor kár fáradni. 🙂 Samunak ez is nagyon tetszett, és bár egyedül nem sikerült összetenni őket (valószinű, hogy sokkal több volt a részlet ezeken a képeken, mint a múlt heti rajzokon), nagyon örült a feladatnak. Többször is hozta, hogy próbáljuk meg. Talán könnyített volna a feladaton, ha kivágom a fejeket/embereket a képekről és így a háttértől teljesen elszakítva csak kiragasztom egy fehér papírra. De majd legközelebb már ezt is tudom!

Terveztem még más játékokat is, például a családtagok képeit az alapján összetenni, hogy ki kivel lakik együtt, vagy kinek van szemüvege vagy ki fiú, ki lány… azaz mindenféle csoportosítást, de erre nem jutott időnk, ugyanis hétvégén Samu Nagyihoz látogatott. Igazán méltó megkoronázása volt a heti témának ez az utazás, találkozás a nagyszülőkkel, dédikkel.

Visszanézve nagyon örülök, hogy ilyen “egyszerű”, talán túl egyszerű témát választottam. Samu örült az albumnak, az ismerős arcoknak és egyszerűen csak nem tudott betelni vele. Ráadásul a megszokott, biztonságos közeg jó alap volt, hogy hosszabban beszélgessünk a képekről, akár az apróbb részletekről is.

Rajztábla és testrészek

Szeretem azokat a játékokat, amikkel én is játszottam gyerekkoromban. Jó érzés újra elővenni őket, jó újra visszaemlékezni, hogy mikor, hogyan, kivel használtuk és jó, hogy most azt is megcsinálhatom, amit akkor nem tudtam. Lehet, hogy fura, de én úgy érzem, hogy sokszor újraélek régi, gyerekkori dolgokat, és nemcsak az örömöt élem meg, hanem meg tudom vigasztalni azt a gyereket is, aki bennem él. Például úgy érzem, hogy velem nem játszottak eleget a szüleim (jó, nyilván túlzás…de hát mégis így érzem), amikor pedig Samuval játszom, úgy érzem, azzal a kicsi lánnyal is játszok, aki én voltam. Remélhetőleg a sebek is gyógyulnak közben.

Ilyen mély érzéseket ébreszt bennem a mágneses rajztábla is, amit valószinűleg mindenki ismer. Valahogy úgy emlékszem, hogy nekem nem volt, csak kölcsönbe kaptam, és soha nem tudtam eleget játszani vele. Ezért mikor Samu kapott egyet, boldogan kezdtem rajzolni és bepótolni, ami anno elmaradt. Samu is nagyon kedveli. Szerencsémre nemcsak firkálni szeret rá (például imádom hosszú utazásra magunkkal vinni, mert leköti és egyszerű is elővenni), hanem nyújtja nekünk, hogy rajzoljunk valamit, amit ő lelkesen letöröl. Hiába, a rombolós időszak még tombol nálunk. De a lényeg, hogy sokszor használjuk.

Mindent lerajzolok, ami eszembe jut és/vagy tudok, és persze próbálom a lehető legegyszerűbben. Hullám vonal a Balaton, pár vonal a házikó, sok kis vonal az eső, egy kör a nap, ilyenek. Az arcot mindig öröm fogadja, néha arra gondolok, talán azért, mert ez az egyetlen dolog, amit felismer, a többi rajz pedig csak irka-firka neki. 🙂 Miközben rajzolok mindig próbálom magyarázni, elmondani, hogy éppen mi készül. Rajzolom az arcot és mesélem ez itt a fej, ez a két szeme, haj, száj. Amikor Samu éppen cumizik mellettem ilyenkor, megkérem, hogy adja oda a babának a cumiját, tegye a szájába. És  íme: